- Oké, ki vele! - anyu
- Hát… Amikor csináltuk az új Személyigazolványt, Bill észrevette, hogy teljesen más a születési időnk. - Én
- Kicsim, nem vagytok ikrek! Még szép hogy más! - anyu
- Nem úgy értem! 18 évesek vagyunk! Mindketten! Az nem lehet hogy Clau Májusban és meg 3 hónappal később születtem! – A fiúk kidülledt szemekkel nézték a társalgásunkat. Nem értették, hogyha hazudik, akkor miért teszi!
- Tényleg nagyon leleményesek vagytok ahogy, ezt apátokkal gondoltuk is. . Mondta lehajtott fejjel anya.
- Ezt meg hogy érted? – én
- Wiki… - emelte fel a fejét, és megfogta mindkét kezemet. – Te valóban nem vagy Clau testvére.
- Mi? – Riadtunk fel mind a négyen egyszerre!
- Azt hittük nem veszitek észre. De tévedtünk! Hogy is hihettük, hogy pont ti nem látjátok meg a különbséget.
- Mi… Miért nem mondtad meg? – Anya csak némán ült a széken. – Hogy lehetsz ilyen? 18 évig tudtad, és nem mondtad meg!
- Mit mondjak?! Azzal kellett volna indítanom az évet, hogy egy ilyen gondot a nyakadra zúdítok? Nekünk sem volt könnyű eltitkolni. – Hirtelen mindketten abbahagytuk az ordibálást, és néma csönd lett.
- Hogy kerültem hozzátok? – Törtem meg egy halk nesszel, a csöndet.
- 5 éves voltál, mikor az árvaházba mentünk.
- Hé-hé! Várjunk csak, akkor már én sem vagyok a ti gyereketek? – Clau
- Dehogy nem! Csak 5 évesen szinte már depressziós voltál. Nem tudtunk veled sokat foglalkozni, ezért örökbe fogadtunk valakit. Wikivel már az első perctől kezdve szerettétek egymást. Utána már minden ment magától.
- És milyen volt az árvaház? Úgy értem nem volt egy barátom sem, azért vittetek el?
- Jajj dehogy nem volt! Te voltál ott az úgymond banda vezér. És ott volt Sara is.
- Sara? Az meg ki? – Én
- Egy nagyon kedves és aranyos kislány. Amikor elvittünk, ahogy ott neked egy levelet, amit mindig magamnál tartok, hátha valamikor eljön az ideje! És az most van! – Elkezdett kotorászni a táskájában, és egyszer csak előhúzott egy régi borítékot.
- Tessék! Ezt hagyta neked! – Kibontottam és elkezdtem olvasni ami a levélben állt.(magamban) A többiek kíváncsian néztek rám, amikor befejeztem az olvasást, és könnycseppek gyűltek össze a szememben.
- Nah, mit ír? – Én nem mondtam erre semmit, csak halkan, és lassan felmentem a szobámba, a kezemben a levéllel.
- Ez meg mi volt? – Bill
- Nem tudom! – Clau
- Nah, mivel most Wiki majd kisírja magát, mi addig megbeszélhetjük, hogy mit keresnek itt ezek! – anyu
- Jajj anyu, olyan bunkó tudsz lenni néha! És most kérlek, menj el! Köszi! – Kitessékelte a házból, és visszament a fiúkhoz.
- Szerinted felmenjek hozzá? – Tom
- Menj! Most szüksége lehet a támogatásodra. – Tom halkan feljött egyenesen a szobába. Én az ágyon feküdtem, és egy képet nézegettem, amin Sara és én vagyunk még kicsi korunkban.
- Hahó? – Nyitott be Tom.
- Igen? – Riadtam fel.
- Ugye nem zavarok?
- Nem gyere. – Odaült mellém, és megnézte a képet. Szerényen elmosolyodott rajta, és azt kérdezte:
- Ez tényleg te vagy?
- Úgy látszik! Nem is emlékszem rá, pedig milyen jó barátom lehetett.
- Ő biztos emlékszik még rád! – Simogatta meg az arcom.
- Gondolod?
- Persze! Egy ilyen kedves lányt, csak nem felejt el egy ember ilyen könnyen. – Én is elmosolyodtam, és tovább vizsgálgattam a levelet. Amikor megfordítottam, a hátulján volt egy cím.
- Ez meg mi? – Tom
- Towel street, 42/E? Ez biztosan egy cím lehet! Az ő címe! Azonnal el kell mennünk oda! – Felkaptam Tomot, és rohantunk le a lépcsőn. Billék észre sem vették, mert ők jól elvoltak ”egymásban”. Megkerestük a Towel street 42/E nevű házat és bekopogtunk.
- Jó napot! – Nyitott ajtót, egy kedves hölgy.
- Hello! Itt lakik Sara Schäuber?
- Sara? Neem… Ők már nagyon rég elköltöztek!
- És nem tudja esetleg hogy hová?
- Sajnálom, de nem! M… Miért ki ön?
- Egy nagyon régi barátja vagyok.
- Értem. Várjunk csak, talán meg tudom adni a telefonszámukat – beljebb ment, és elkezdett keresgélni mindenhol.
- Tessék! – Nyújtotta át Sara számát egy cetlin.
- Nagyon köszönöm. Viszlát! – Azonnal megpróbáltam felhívni,de semmi. Leültünk Tommal egy padkára és ott hívogattam tovább.
- Naj, nem veszi fel! Lehet hogy nem is jó a szám! – 10 percen keresztül ültünk ott egymáshoz bújva, amikor megszólalt egyszer csak a telefonom.
|