-         Oké, ki vele! - anyu

-         Hát… Amikor csináltuk az új Személyigazolványt, Bill észrevette, hogy teljesen más a születési időnk. - Én

-         Kicsim, nem vagytok ikrek! Még szép hogy más! - anyu

-         Nem úgy értem! 18 évesek vagyunk! Mindketten! Az nem lehet hogy Clau Májusban és meg 3 hónappal később születtem! – A fiúk kidülledt szemekkel nézték a társalgásunkat. Nem értették, hogyha hazudik, akkor miért teszi!

-         Tényleg nagyon leleményesek vagytok ahogy, ezt apátokkal gondoltuk is. . Mondta lehajtott fejjel anya.

-         Ezt meg hogy érted? – én

-         Wiki… - emelte fel a fejét, és megfogta mindkét kezemet. – Te valóban nem vagy Clau testvére.

-         Mi? – Riadtunk fel mind a négyen egyszerre!

-         Azt hittük nem veszitek észre. De tévedtünk! Hogy is hihettük, hogy pont ti nem látjátok meg a különbséget.

-         Mi… Miért nem mondtad meg? – Anya csak némán ült a széken. – Hogy lehetsz ilyen? 18 évig tudtad, és nem mondtad meg!

-         Mit mondjak?! Azzal kellett volna indítanom az évet, hogy egy ilyen gondot a nyakadra zúdítok? Nekünk sem volt könnyű eltitkolni. – Hirtelen mindketten abbahagytuk az ordibálást, és néma csönd lett.

-         Hogy kerültem hozzátok? – Törtem meg egy halk nesszel, a csöndet.

-         5 éves voltál, mikor az árvaházba mentünk.

-         Hé-hé! Várjunk csak, akkor már én sem vagyok a ti gyereketek? – Clau

-         Dehogy nem! Csak 5 évesen szinte már depressziós voltál. Nem tudtunk veled sokat foglalkozni, ezért örökbe fogadtunk valakit. Wikivel már az első perctől kezdve szerettétek egymást. Utána már minden ment magától.

-         És milyen volt az árvaház? Úgy értem nem volt egy barátom sem, azért vittetek el?

-         Jajj dehogy nem volt! Te voltál ott az úgymond banda vezér. És ott volt Sara is.

-         Sara? Az meg ki? – Én

-         Egy nagyon kedves és aranyos kislány. Amikor elvittünk, ahogy ott neked egy levelet, amit mindig magamnál tartok, hátha valamikor eljön az ideje! És az most van! – Elkezdett kotorászni a táskájában, és egyszer csak előhúzott egy régi borítékot.

-         Tessék! Ezt hagyta neked! – Kibontottam és elkezdtem olvasni ami a levélben állt.(magamban) A többiek kíváncsian néztek rám, amikor befejeztem az olvasást, és könnycseppek gyűltek össze a szememben.

-         Nah, mit ír? – Én nem mondtam erre semmit, csak halkan, és lassan felmentem a szobámba, a kezemben a levéllel.

-         Ez meg mi volt? – Bill

-         Nem tudom! – Clau

-         Nah, mivel most Wiki majd kisírja magát, mi addig megbeszélhetjük, hogy mit keresnek itt ezek! – anyu

-         Jajj anyu, olyan bunkó tudsz lenni néha! És most kérlek, menj el! Köszi! – Kitessékelte a házból, és visszament a fiúkhoz.

-         Szerinted felmenjek hozzá? – Tom

-         Menj! Most szüksége lehet a támogatásodra. – Tom halkan feljött egyenesen a szobába. Én az ágyon feküdtem, és egy képet nézegettem, amin Sara és én vagyunk még kicsi korunkban.

-         Hahó? – Nyitott be Tom.

-         Igen? – Riadtam fel.

-         Ugye nem zavarok?

-         Nem gyere. – Odaült mellém, és megnézte a képet. Szerényen elmosolyodott rajta, és azt kérdezte:

-         Ez tényleg te vagy?

-         Úgy látszik! Nem is emlékszem rá, pedig milyen jó barátom lehetett.

-         Ő biztos emlékszik még rád! – Simogatta meg az arcom.

-         Gondolod?

-         Persze! Egy ilyen kedves lányt, csak nem felejt el egy ember ilyen könnyen. – Én is elmosolyodtam, és tovább vizsgálgattam a levelet. Amikor megfordítottam, a hátulján volt egy cím.

-         Ez meg mi? – Tom

-         Towel street, 42/E? Ez biztosan egy cím lehet! Az ő címe! Azonnal el kell mennünk oda! – Felkaptam Tomot, és rohantunk le a lépcsőn. Billék észre sem vették, mert ők jól elvoltak ”egymásban”. Megkerestük a Towel street 42/E nevű házat és bekopogtunk.

-         Jó napot! – Nyitott ajtót, egy kedves hölgy.

-         Hello! Itt lakik Sara Schäuber?

-         Sara? Neem… Ők már nagyon rég elköltöztek!

-         És nem tudja esetleg hogy hová?

-         Sajnálom, de nem! M… Miért ki ön?

-         Egy nagyon régi barátja vagyok.

-         Értem. Várjunk csak, talán meg tudom adni a telefonszámukat – beljebb ment, és elkezdett keresgélni mindenhol.

-         Tessék! – Nyújtotta át Sara számát egy cetlin.

-         Nagyon köszönöm. Viszlát! – Azonnal megpróbáltam felhívni,de semmi. Leültünk Tommal egy padkára és ott hívogattam tovább.

-         Naj, nem veszi fel! Lehet hogy nem is jó a szám! – 10 percen keresztül ültünk ott egymáshoz bújva, amikor megszólalt egyszer csak a telefonom.